6.rész

Szóval Tommal berohantunk a szobába. Én attól féltem, hogy Bill Fannyval kiabál. De az nem lehet! Bementünk és…

-TE JÓ ÉG!!! MÁR ITT IS???!!! EZT EL SE TUDOM HINNI!!!-kiabálta Bill.

Egy fannal kiabált aki bemászott hozzájuk az erkélyen. Fuuu, szegény csaj hogy megijedt! De meg érdemli! Amikor meglátta Tomot odaszaladt hozzá és megölelte! Szerintem még le is smárolta volna, ha Tom el nem löki magától. Ezaz, ő az én emberem!!!

-HÉÉ, MIT KÉPZELSZ???!!! BEMÁSZOL HOZZÁNK AZTÁN MEG MÉG ÖLELGETSZ IS???!!!-már Tom is kiabált.

A csaj itt már sírva fakadt. És kirohant a szobából. Utána mentünk de, már nem is láttuk. Hála az égnek.

-Végre! Jaj de unom az ilyeneket! Ez a mi szobánk, hagy legyünk már legalább itt nyugalomban!-szörnyülködött Tom.

-Hát ez az! És a lehető legrosszabbkor zavart meg!-jegyezte meg Bill Fannyra nézve.

-Jaj, szegénykéim!-mondtam együttérzően.

-Hát végülis már megszoktunk. De néha nagyon túlzásba viszik!-nyugodott már le Tom.

-Te jó ég!!!-rémült meg Bill.

-Mi van?-kérdeztük egyszerre.

-Valamire jó volt ez a fan…-kezdte Bill.

-Mégis mire? Hogy valaki féltékeny legyen?-kérdezte huncut vigyorral Tom és rám nézett.

-De én… én nem is… Jaj hagyjál már!-dadogtam neki.

-Mi lenne ha ezt később beszélnétek meg? Mondjuk a repülőtéren?-Bill.

-Úúú, tényleg! De hány óra?-Tom.

-11 múlt 9, már 10 perccel.-Bill.

-Akkor sietnetek kéne!-Fanny.-De akkor már nem fogunk találkozni! Jaj akkor ne siessetek, hanem mondjuk ,,véletlenül” késéttek le. Na jó, ez hülyeség.

Látszott rajta, hogy szomorú volt és én is. Volt valami fura nyomás a torkomban és a mellkasomban. És csak Fanny szavai után fogtam fel a szitut. Ezek most hazamennek! Jaj mi lesz velem ezek után ez előtt a tlálkozás előtt is eszméletlenül tetszett Tom, de mióta személyesen megismertem, azóta… nem ezt le sem írom. Inkább véget vetek neki! Fogtam magam és elfutottam. Csak futottam és futottam és futottam. Ja és közben el is sírtam magam. Sírtam és futottam. Hallottam, hogy Tom kiabál és elkezd fut utánam. De nem érdekelt. Abban bíztam, hogy nem kell többet a szemébe néznem, legalábbis éloben nem. Szóval rohantam tovább. Nem volt célom egyszer csak megállok, ha elfáradok. Ez az egyszer elég hamar eljött, ugyanis belefutottam valakibe. Nem tudom ki volt az, mert nem láttam a könnyeimtől.

-Jaj, bocsánat.-mondtam(magyarul) és már futottam volna tovább amikor az a valaki megfogta a karom és elkezdett hozzám beszélni németül:

-Héé, várj tök ismerős vagy nekem! Ja a Cometről! És nem tudok magyarul ne úgy dumálj, mert tudom, hogy tudsz németül! De miért sírsz?-kérdezte a ,,megállítom” akinek ráismertem a hangjára. Georg volt az. Én németül:

-Jéé, szia. Bocsi, nem láttam, hogy te vagy! Én nem is sírok!-és próbálgattam letörölni a könnyeimet.

-De látom, hogy sírsz! De miért?

-Mindegy. De te mit csinálsz itt? Legalább te ne légy ilyen bolond, hogy nem éred el a gépeteket.

-Ja, én csak az ikrekért jöttem, mert ők vanna olyan bolondok. De mi az, hogy legalább én ne? Te tudsz az ikrekről? Ja, persze mára hívtak meg titeket, a barátnőddel együtt, vagy nem?

-De.

-Akkor… ugye nem Tom bántott meg? Mert akkor megverem!

-De… vagyis dehogyis! Ő nem tehet róla, de miatta sírtam. Most, hogy már tudod, légyszi ne mondd el neki! És szeretném ha elengednél és helyettem is elköszönnél a többiektől.

-Hát… ok… te tudod.

Én meg futottam is volna tovább, de megint elkapta valaki a karom.

-Héé, Georg mondtam, hogy…

De nem Georg volt az.