40.rész
2006.11.06. 18:46
40.rész
Az elöző rész végén feltett kérdésekre csak péteken kaptam választ. De térjünk vissza hétfőre. Reggel 6-kor keltem. Elkészülödtem és közben Tom is elkezdett ébredezni.
-Jó reggelt! Gondolom tudod, hogy ma Billel lesztek itthon egyedül. Nem sokára megjönnek. Nekünk sajnos suliba kell menni. És majd akkor este megyünk a reptérre. Délután meg majd kitalálunk valamit. És mit akartam még? Ja, hogy…-magyaráztam idegesen, míg le nem smárolt az édes.
-Nyugi! Lazíts! Minden rendben lesz!-fogta a vállam és a szembe nézett.
-De hogy tudnék? Biztos mindneki be fog szólni, mert általában mindeki olvas újságot, néz TV-t és a hírek ezek nélkül eléggé könnyen terjednek. Nagyon félek! Rettegek! Ha akkor megfenyegettek egy csajt, mikor csak kavartál vele, akkor mit csinálnak, ha jársz valakivel? Egyenesen megölnek?!
-Figyelj kicsim! Nyugodj meg és ne beszélj hülyeségeket!
Addig magyarázott nekem míg egy kicsit megnyugodtam. De nagyon megrémültem mikor csengettek. De csak Fanny és Bill volt az. A családból már senki nem volt otthon és délután 5-ig nem is lesz. Addigra meg már hazaérünk a fiúkhoz. Mindent megmutattam nekik. Hol van a kaja, a mosdó és mivel tudják magunkat lefoglalni. Aztán Fannyval elindultunk a suliba. Gyalog mentünk, mert közel van. Az egész nap viszonylag jól telt, mert max csak egy-ketten szóltak be a többiek csak megbámultak. Nyelvtanból kellett dogát írunk és a többi lenyót is jól csináltuk meg. A tanítás után egyből hazamentünk, bár hiányzott az, hogy a többiekkel az iskola előtti játszótéren dumálgassunk. De ezt nem nagyon mertük tenni. Az utcán már több ellenségünk lenne.
-Na? Éltek még?-kérdezte Tom mikor már otthon voltunk.
-Igen, de nagyon izgultam egész nap. Azt hiszem minden sikerül. A tanárok viszont nagyon pikkelnek ránk, mert már múlt héten le kellett volna zárni a jegyeket!-meséltem.
-De értetek bármit!-fejezte be Fanny.
Aztán csak otthon voltunk és élveztük talán az utolsó közös pillanatokat. A fiúk már menetkész állapotban voltak. A szüleim és öcsikéim 5 után tértek haza. 6-kor elbúcsúztak tőlük és indultunk a reptérre. Nagy csönd uralkodott rajtunk. Szomorúak voltunk, de boldogok, hogy egyáltalán egymásra találtunk. De most a szomiság volt előnyben…
-Szívem, ígérem, hogy még látjuk egymást! De addig is minden nap felhívlak! Ha tudlak többször is! Persze majd suliidőben megpróbállak nem hívni, de késő este se nagyon számíts rám, mert koncertjeink lesznek.-mondta Tom már a parkolóban, ugyanis mi, lányok már nem mennénk be hátha várnak minket…
Én semmit sem tudtam mondani. Volt egy gombóc a torkomban és egy tonnás mértékű tárgy a szívemen. Csak nagyon szorosan megöleltem. Elkezdtem sírni. Nagyon fájt, hogy elmegy. Megtörölte az arcomat, majd elkezdte simogtani. Megcsókolt és közben amennyire csak lehetett magához szorított. Szerencsére, a végtelenségnek tünt ez a pár perc. Kizártam mindent és csak Tomra gondoltam, meg arra amiket együtt csináltunk. Bill és Fanny sem csináltak mást. Csak egymásnak voltunk egész addig amíg Hans nem szólt, hogy már menni kell. Tom megölelt aztán mélyen a szembe nézett:
-Szeretlek!
-Én is szeretlek!-mondtam nehezen sírás közben.
-Ne sírj! Jaj, már most hiányzol!-és lehajtotta a fejét.
Egy könnycsepp hullott az arcáról a földre. Gyorsan megöleltem.
-Sajnálom, de most már tényleg mennünk kell!-figyelmeztetett Hans.
Tom és Bill nagy nehezen rávették magukat, hogy elinduljanak. Fanny is elbúcsúzott még Tomtól és én is Billtől. Aztán még egy utolsó csók és elindultak. Fannyval egymáson sírtunk. Taxival hazamentünk. Elköszöntünk, de mi holnap talizunk. Este alig bírtam el aludni. Csak 3 órát aludtam. Ez elkövetkező napok mind lazák voltak. Az utcán néha nekünk jöttek meg a suliban is. Német órákon persze remekeltünk! Hehe. De végig nagyon elszontyolodottak voltunk. Mindennap beszéltem Tommal. Eddig az összes koncertjük jól sikerült. Nagyon hiányzunk nekik, de ők így is képesek majdnem maximálisan teljesíteni. És mi is a suliban. Majdnem mindenből 5-ösünk lett. Hála az égnek! Így több az esény, hogy a szüleink elengedjenek. Péteken reggeli közben a szüleim komolyan szóltak hozzám. Végiggondolták, hogy kimehetek-e Németországba. Már párszor kiküldtek, csak akkor a rokonokhoz.
-Kislányom, a döntésünket már azután meghoztunk, hogy Tommal elbeszélgettünk. Nem másítható meg és kérlek ne kezdj velünk kiabálni…-kezdte apa.
|