27.rész

-Szerintem le kéne tornázni ezt a sok kaját, amit itt felfaltunk!-jegyeztem meg, miután láttam, hogy már 5 óra is elmúlt.

-És pontosan mire gondoltál? Én azt hallottam, hogy a csókolózás sokat fogyaszt!-és persze elkezdtünk csókolózni.

De nem hagyom magam! Igenis elmegyünk valahova! Jó pár perc múlva, mikor abbahagytuk ezt mondtam:

-Igen ezt én is hallottam, de egy séta is fogyaszt! És még szép is, a naplementében, a friss levegőn!

-Miért ez nem volt szép?-kérdezte egy szomorú kisgyerek képével, akitől most vették el a nyalókáját.

-Jaj dehogynem!-és megsimiztem az arcocskáját.-Csak nem tartod túlzásnak egész nap az ágyban lustizni? Ez egészségtelen!

-Tudod milyen rég csináltam már ezt?! Nagyon hiányzik!-és bebújt a takaró alá.

-Igen? Akkor megyek egyedül!

-Dehogy mész! Akkor már én is!-jött ki a ,,búvó helyéről”.

-Miért? Csak nem féltesz?

És már indultam is átöltözni. Ő csak felült az ágyban.

-Hát egy ilyen csodás lányra szerintem úgy szállnak a pasik, mint… rám a csajok!

-Te kis egos! Jobb nem jutott eszedbe?-álltam oda elé.

-Jaj, ne izélj! Ez a szép bennünk! Mindketten gyönyörűek vagyunk!-és itt csajosan hátravetette a rasztáit.

Én csak röhögtem rajta. Közöltem, hogy akkor készülődjön és én is mentem öltözni.

-Ahogy látom útrakész vagy.-mondtam mikor kijöttem a fürdőből és a drága hapsim elkényelmesedve bámulta a TV-t.

-Jaj, bocsi, hogy még nem vagyok kész, de gondoltam segíthetnél álruhába bújni.

-Ok…

Átmentünk Billékhez az erkélyen kereszül, mert szerencsénkre az nyitva volt. Kerestem neki méretben jó pólót és nadrágot. Merthát egyébként úgye ő nem ilyeneket hord. Persze valami kevésbé feltűnő kellett, amit egy kicsit nehéz volt Bill cuccai közt találni. De végül találtam.

-Na ne! Ezeket nem veszem fel!-kezdett hisztizni.

-Muszáj, ha nem akarod, hogy felismerjenek!

Átöltözött, a haját kiengedte és amennyire csak tudta az arcába irányitotta tincseit, majd felvett egy napszemcsit.

-Jól nézel ki! Akkor indulunk?-nyújtottam neki a kezem.

-Haha, de köszi! De várj! Mi lesz ha várnak?-bökött az ajtó felé.

-Hallgatózzunk! Ők megérdemlik!-kacsintottam.

Így hát hallgatóztunk. Nem voltak ott. Lementünk, de nem állthatuk meg, hogy ne kérdezzünk rá arra, hogy hova tűntek a fanok. A recepción azt mondták, hogy azok a lányok már hazamentek. Aztán megkértük őket, hogy ha jönnek ilyen fannak kinéző egyedek ügyeljenek rá, hogy ne háborgassanak minket. Persze megígérték, hogy mindent megtesznek ennek érdekében. Tommal csak sétáltunk egyet és fagyiztunk, meg leültünk egy csendes, mondhatni kihalt parkban. Természetesen a futás sem maradhatott ki. Mármint a rajongók elől. De szerencsésen túléltük.

-Ez azért durva volt!-lihegte Tom.

-Az! Nem értem, hogy ismertek fel?!

-Valószínűleg azért ismertek fel, mert TE nem állhatad meg, hogy ne buzeráld a hajam!

-Ok-ok bocsi!

-Persze megbocsántok! Most már menjünk haza!

Én csak bólintottam és már indultunk is. Mostmár óvatosabban mentünk, nehogy azok a ,,támadók” észrevegyenek. De jött is a felmentősereg…